A Szufizmus és a modernitás Fethullah Gülen szerint

    Írta: Thomas Michel, S.J., 2011. december 30

    Ellentét vagy az értékek párbeszéde?

    Amikor olyan különböző fogalmakat próbálok összekapcsolni, mint a Szufizmus és a Modernitás Fethullah Gülen szemszögéből, akkor rá kell jönnöm, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Egyfelől a Szufizmus, mint a misztikus iszlám tradíció általános elfogadott elnevezése, nem egy pontosan meghatározott vallási mozgalom, hanem olyan ideák és gyakorlatok hálózata, amely a Korán szent üzenetének mélyebb megértése felé keresi az utat. A nem muszlim gondolkodók, csakúgy mint maguk a Szufik is, amikor tömören próbálják megmagyarázni a Szufizmust, elkerülhetetlenül olyan elemeket hangsúlyoznak ki, amelyek a történelem során a Szufi gondolkodók fókuszában voltak, de nem veszik figyelembe, vagy éppen igyekeznek elkendőzni azokat a jellemzőket, amelyek nem illenek bele, vagy esetleg ellentmondanak az általuk alkotott képnek.

    A korai Szufik az aszketizmust és az egyszerűségre való törekvést tekintették az Iszlám szerint is helyes útnak. Mások eközben inkább a szeretetet fontosságát hangsúlyozták, és a Szufik útját is egyfajta szövetségként értelmezték, szeretet-szövetség az Istennel. Megint mások az Istennel való önkéntes akarat-szövetségként élték meg a Szufizmust, amelyben az egyén elveszti saját önálló akaratát, és miközben az erényes és morális viselkedésre törekszik, Isten akaratának beteljesítése válik a legfőbb céljává.

    Sok gondolkodó az Utat, mint a tudás útját értelmezi, a legfőbb Igazság megtalálásának útját, amely a szív örök bölcsességéhez vezet, és amely a tudás legfőbb, és legmagasabb rendű formája. Ismét mások az összes létező egységét helyezik előtérbe, és azt, hogy a misztikus út legfőképpen pszichológiai mozgalom, amely annak a felismeréséhez vezet, hogy az egyén nem más, mint az örök létező mulandó megvalósulása, amely örök létező ugyanúgy jelen van a kozmoszban, mint az egyén legbelsőbb valóságában.

    Néhány Szufi a misztikus élményre helyezi a hangsúlyt, amely az eksztázis állapotában megnyilvánuló víziók, álmok, képek formájában jön el, míg mások számára az út nem más, mint egy szellemi zarándoklat, mely a szív legmélyén lakozó Isten felé vezet.

    Egyszóval a Szufizmust definiálni olyan, mint Mevlana, Jalal al-Din Rumi példabeszéde az elefántról a sötét szobában. (Mathnavi)

    Az elefánt egy sötét épületben volt, Indiából hozták, kiállításra. Sokan mentek be a sötét helyre, hogy lássák az elefántot, és mindenki megtapogatta a kezével a sötétben, mivel nem láthatták. Az egyikük, aki az elefánt orrmányát érintette meg, azt mondta: „Ez a teremtmény olyan mint egy cső.” Másikuk, aki a fülét érintette meg, legyezőhöz hasonlította. Megint másvalaki, aki a lábához ért először hozzá, azt mondta: „Én úgy érzékelem el az elefánt alakját, mint egy pillért.” Az utána jövő, aki az elefánt hátát simította végig azt mondta: „Szerintem pedig az elefánt olyan, mint egy trón.” És hasonlóan, mindenki attól függően, hogy melyik részét érintette meg az elefántnak, ahhoz hasonlónak képzelte el azt.

    A modernitás fogalmát hasonlóképpen nehéz meghatározni. Néhányan úgy gondolják, a modernitás valójában egy olyan kulturális viselkedés, amely a technológiai fejlődést kihasználva új módon próbálja a másokkal való együttélést megvalósítani és lemond a hagyományos, vagy pre-modern gyakorlatról. Bruce Lawrence a modernitást a következőképpen foglalja össze: „Az emberi élet egy új iránymutatója, amelyet a legjobban a növekvő bürokrácia és racionalizmus jellemez, továbbá a technikai lehetőségek, és globális áramlás, amely korábban nem volt elképzelhető.” Néhányan úgy gondolják, a modernitás szükségképpen magában hordozza a „nyugatiasodást” is, amely legtöbbször mint kulcsszó szerepel. Mindenesetre az olyan gondolkodók szerint, mint Samuel Huntington, akinek a civilizációk osztályáról szóló cikke és könyve sok nyugati véleményvezér gondolatait türkrözi, a Nyugati civilizáció olyan alapfogalamakon nyugszik, mint individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jogok, egyenlőség, szabadság, a törvény uralma, demokrácia, szabad piac, az egyház, és az állam különválasztása. Azok, akik ezeknek az ideáknak a bűvöletében élnek, hajlamosak arra, hogy magukat misszionáriusoknak tekintsék, akiknek feladatuk a felvilágosult gondolkodást elhozni a maradiasság, babonák és a múlt árnyékában élőknek.

    Ezek az elvek, amelyek a 18-19 századi európai filozófusoktól származnak, magukba foglalják a sokszor „modernizmus” néven is emlegetett ideológia rendszert. Az az életmód, melyet a modernizmus kínál, megkérdőjelezi az vallás abszolút elvárásait, valamint a hit és etnikum vallási kifejeződését, és helyette az egyéni függetlenséget kínálja, amely olyan szociálisan kódolt értékekben gyökerezik, amelyek az állandóság helyett a változást, a minőség helyett a mennyiséget, a hagyományos értékek és elhivatottság helyett a hatékony termelés, a hatalom, és a profit fontosságát hangsúlyozzák, mind a magán, mind a közszférában. A legvégletesebb utópiákban pedig egyetlen közgazdasági stratégiát szentesít, a fogyasztó orientált kapitalizmust, mint a technológiai fejlődés legbiztosabb útját, amely egyben a szociális nyugtalanság és fizikai diszkomfort megszűntetésére is irányul.

    Tehát együtt említeni a Szufizmust és modernizumust azt jelenti, hogy a együtt említjük az olyan szent értékeket, mint az aszkétizmus, az egyszerűségre való törekvés, az Isten szeretete, az Istenért való önmegtartóztatás, egy olyan tudás (ma’rifah) keresése, amelyhez a pozitivista tudományos gondolkodás nem vezet el, a belső Isten létére való ráébredés, és ezzel szemben egy olyan megközelítést, amely az egyén jogait magasztalja, és mindenkinek az önmegvalósításra irányuló kötelességét, a tudomány probléma-megoldó képességében való hitet, a vallással szemben lévő szkepticizmust, és a vallásos meggyőződések kihagyása a politika és gazdaság területeiből.

    Ha a fenti meggyőződéseket inkompatibilisnek és egymással összeférhetetlennek véljük, akkor az eredmény a civilizációs értékek ütközése lesz. Ha viszont ezeket összeegyeztethetőnek tartjuk, akkor az párbeszédet eredményez, az elvek párbeszédjét, amelyre a civilizált életnek épülnie kell. Mindkét esetben, a két alternatíva közötti ellentét - a vallás befelé forduló nézőpontja, amelyet a Szufizmus képvisel, mint spirituális megközelítését az életnek, és a szekuláris világban az egyén modernista felfogása - a mai idők nagy vitája, amely elkerülhetetlenül meghatározza és kategorizálja a vallási gondolkodók nézeteit is, és amely alapján az adott gondolkodó hitelessége és relevanciája is megítéltetik.

     

    Fethullah Gülen és a Szufizmus

    Ha Gülen írásait, és cselekedeteit ebben a kontextusban vizsgáljuk, elkerülhetetlenül elhangzik a kérdés, hogy a hodzsaefendi vagy mester – ahogyan a követői és társai előszeretettel nevezik – maga Szufi-e. Gülen sok esetben olyan vádakkal szemben volt kénytelen megvédeni az általa inspirált mozgalmat, amelyek szerint egy új Szufi rendet alapított, amelyben ő a sejk szerepét tölti be.

    Manapság Törökországban egy titkos tarekat (tariqa) alapítása jogilag és politikailag is aggályos tevékenységnek minősül. A szekuláris modernisták a Szufizmust a pre-modern múlt részének tekintik, egy relikviának az Oszmán időkből, a fejlődés, haladás és termelékenység akadályozójának... Ugyannakkor a Wahhabi inspiráció muszlim aktivistái úgy gondolják, hogy a Szufizmus az Iszlám hivőket eltéríti az Isten által nekik adott feladattól, amely nem más, mint a társadalom építése a Korán és a Szunna elvei szerint, és azzal vádolják a Szufikat, hogy bátorítják a jogtalan, és liberális szellemű újításokat, és egy passzív, látszatban megnyilvánuló vallásososságot hirdetnek. Sőt, a Szufi rendek valójában még mindig be vannak tiltva Törökországban, így új tarekat alapítása tulajdonképpen illegális tevékenységnek számít.

    Ezekre a vádakra válaszolva Gülen megerősíti, hogy ő nem alapított semmiféle rendet, sőt személyesen soha nem is tartozott egyik Szufi rendhez sem. Azt mondja: „A vallási rendek olyan intézmények, amelyek 6 évszázaddal Prófétánk után (béke legyen vele) azért tűntek fel, hogy a Szufizmust képviseljék. Ezeknek a rendeknek megvan a maga szabályrendszere és struktúrája. Minthogy soha nem léptem be egy ilyen rendbe sem, soha nem is volt kapcsolatom eggyel sem. Arra a kérdésre, hogy miért nevezik őt hodzsa-nak, amely kifejezést hagyományosan a Szufik használták mesterükre, azt válaszolja, hogy ennek a jelzőnek semmiféle hierarchikus vagy Oszmán kori értelemben vett tartalma nincsen, hanem pusztán tiszteletteljtes megszólítása annak, akinek a vallási témákban való tudása, tájékozottsága széles körben elismert.

    Ha tehát Gülen soha sem tartozott egyetlen tarekat-hoz sem, akkor vajon nevezhetjük-e egyáltalán őt Szufinak? Zeki Saritoprak, a Gülen Szufi tendenciáiról szóló írásaiban úgy írja le a gondolkodót, mint „a maga módján Szufi”. Saritoprak megerősíti, hogy sok Szufi valóban nem tartozott egy rendhez sem. Az Iszlám első hat évszázadában - habár még nem voltak Szufi rendek - nagyon sok jelentős Szufi élt. Sőt, a Szufi rendek XIII-XIV századi feltűnése után az Iszlám ummah-ban előfordulnak olyan széles körben ismert Szufik, akik nem tartoztak egy tarekat-hoz sem. Ennek ellenére Saritoprak felismerte a modern Szufi problémáját, aki mivel nem tagja a tarekat-nak, szellemi vezetője sincsen.

    A korai Szufik nem tömörültek rendekbe, vagy szervezetekbe. Rabia, Dzsunayd, Muhasibi, Bishr, Ghazzali, Feriduddin Attar, sőt Rumi maga sem tartozott tariqa-hoz, habár mindannyian Szufik voltak. Az intézményesített Szufizmus szemszögéből az ő helyzetük problematikus lehet, hiszen ezeknek a korai Szufiknak nem volt spirituális mesterük. A Szufi hagyományban, akinek nincsen sejkje, annak a Sátán lesz a sejkje.

    Ami a spirituális vezető szükségességét illeti, valóban igaz, hogy a Szufik nagytöbbsége óva intett attól, hogy valaki anélkül kövesse a Szufi utat, hogy sejkje, vagy pir-e lenne (szellemi vezető). Habár, voltak olyanok is, akik úgy tartották, hogy a szellemi vezetőnek nem kell feltélenül élő személynek lennie. Kharaqani például Abu Yazid al-Bistani szellemétől vezérelve lépett a Szufi útra, míg Attar al-Halladzs szellemének hatására tette ugyanezt. Más Szufik pedig Khidr-t, Mózes titokzatos utitársát tartották vezetőjüknek, akiről a Korán az al-Kahf szúrában tesz említést.

    Gülen azt vallja, hogy őt személyesen a Korán és a Szunna vezérli a lelki fejlődésben. Gülen véleménye szerint a Korán nemcsak a legjobb útmutató, de egyben a forrása és az alapja is az egész Szufi gondolatvilágnak. A Koránban gyökerező Szufizmust, amely a későbbi évszázadok során élt Szufik tapasztalataival egészült ki, akik a Korán tanításait a saját erőfesztéseik (idzstihad) során felhasználták, ezt a Szufizmust nem szabad egy néhány muszlim által követett alternatív útnak tekinteni, amely ellentmondásban volna a Shari’ah-al, hanem sokkal inkább az Iszlám alapkövét alkotó tudományok egyikének kellene tekinteni.

    (A Taszawwuf-Szufizmus) nem mond ellent egyik olyan útnak sem, amelyet a Könyv és a Szunna ír le. Sőt, semmiféle ellentmondásról nincs szó, akárcsak más vallásos tudományok, a Szufizmus is a Könyvön, és a Szunnán alapszik, és a korai puritán Iszlám gondolkodók következtetésein, amelyeket a Koránból, és a Szunnából vontak le az idzstihadot alkalmazva.

    Ahogyan Gülen mondja, a taszawwuf és a Shari’ah egyetlen valóság két aspektusa, vagy másképpen ugyanazon valóság két kifejezési módja. Ez a kétféle kifejeződés nem ellentmondásos üzenetekből, hanem személyiségbeli különbségekből ered. Mindakettő az Iszlám igazságban való hithez és annak gyakorlásához vezet el, de minden muszlimnak meg kell találnia azt az utat, amely az ő alkatának leginkább megfelel.

    Míg az előzőhöz (Shari’ah) való ragaszkodás exotericizmusként van említve (önmmegtartóztatás a vallás kifelé való megnyilvánítása érdekében) addig az utóbbit (tasawwuf) tiszta ezotericizmusként említik. Habár ez a megkülönböztetés részben azokból az állításokból ered, hogy a Shari’ah parancsolatainak képviselői a jogászok és a muftik, míg a másik esetben a Szufik a képviselők, amit úgy kell tekinteni, mint egy természetes emberi hajlamot, amely szerint mindenki azt részesíti előnyben, amely a temperamentumához közelebb áll, és amelyikhez jobban tud alkalmazkodni.

    A Szufizmus ismer olyan antinomisztikus Szufikat, akik szerint a Shari’ah exoterikus (zahir) szabályainak követése nem volt szükséges az esotérikus úton (batin) lévők számára, de Gülen álláspontja tisztán látszik a ba-shara táborban azok számára, aki szerint egy Szufinak nem szabad, hogy letérjen a a Shari’ah útjáról. Mondhatjuk, hogy Gülen csatlakozik a Shari’ah orientált Szufik sorához, akik a legerőssebben Qadiri és Naqshbandi tradíciókban vannak képviselve, a modern korban pedig a Said Nursi hagyományában, aki a taszawwuf-ot úgy tekinti, mint az őszinte muszlim életének egy fontos oldalát, a muszlimnak aki az életét a Koránban és a Szunnában foglalt üzenetek szerint kívánja élni.

    Özdalga 3 „pozitív vonatkoztatási pontot” lát, amelyek Gülen gondolkodását formálták: 1: Az ortodox szunnita Iszlám 2: A Naqshbandi Szufi hagyományok 3: A Nurculuk mozgalom, azaz a Said Nursi írásai által befolyásolt muszlimok. A Naqshbandik mindig is ragaszkodtak a Shari’ah írásainak betartásához, tehát az első két pont között nincsen ellentmondás. Gülen szemlélete különbözik a Naqshbandi Rendétől, hiszen a Naqshbandi elvekben egy explicit spirituális fejlődés foglaltatik benne, amely a sejk ellenőrzése alatt történik, míg Gülen programja sokkal nyíltabb, és a hangsúlyt a jócselekedetekre helyezi, valamint az emberiségnek tett szolgálatra (hizmet), nem pedig a lelki gyakorlatokra, vagy áhitatosságra.

    Gülen gondolkodására, beleértve a Szufizmus megközelítését is, a legnagyobb alakító erejű befolyással valószínűleg Said Nursi volt. Csakúgy mint Nursi, akire szintén a Naqshbandi tradíció volt a legnagyobb hatással, mégis úgy döntött, hogy a tarekat kötelékein kÍvűl gyakorolja munkáját és tanítói tevékenységét, Gülen is úgy látja, hogy a Szufi tradíció az Iszlám szent bölcsességének a „gyűjtőhelye” nem pedig egy olyan intézmény, amelyre az Iszlám értékek felismeréséhez, és befogadásához van szükség. Nursi szerint a Szufizmust könyvek ezrei mutatják be, hirdetik és, tanítják, olyan könyvek, amelyeket felvilágosodott gondolkodók írtak, akik megismertették az emberekkel a teremtés valóságát, és akik közvetítették a muszlim társadalomnak és nekünk ezt az igazságot.

    Sőt, csakúgy mint Said Nursi, Gülen is felismerte, hogy a történelem során a Szufizmus égisze alatt zajló dolgok nem mind pozitív kicsengésűek. Még akkor sem, ha a Szufi tradíciót kritikusan megközelítőknek is el kell ismerniük a mozgalom belső erejét, amely a társadalmi tudatot, és a testvériség érzésének kifejlődését segítette elő. Ahogyan Said Nursi mondja:

    A Szufi útat nem szabad elítélni pusztán néhány olyan rossz erő miatt, amelyek a taqwa, sőt az Iszlám kötelékein kívűl alkalmaztak mindenféle gyakorlatokat, és tévesen maguknak tulajdonították a Szufi nevet. A Szufi út nemcsak hogy fontos, magasztosabb vallási és spirituális eredményeket ért el, hanem a Szufi út egyben az első, leghatásosabb, legintenzívebb eszköz a testvériesség eszméjének a terjesztésére, és megerősítésére az Iszlám világban.

    Gülen a Szufizmust mint a Shari’ah belső dimenzióját értelmezi, de ezt a két dimenziót nem szabad különválasztani. A külsőségek gyakorlása a belső átváltoztató erőikre való támaszkodás nélkül csak puszta ritualitást eredményez. Ha viszont csak a belső fegyelemre összpontosítunk, és elhagyjuk az előírt rituálékat, és viselkedési formát, akkor a spirtuális igyekezet a saját preferenciánkra, és hajlamainkra korlátozódik. Csak az Iszlám mindkét dimenziójának együttes gyarkorlásával lesz képes az útkereső az életét alázatosan és teljes egészében Istennek szentelni.

    Az út elején vagy az úton már rajta lévők (szálik) sohasem választják külön a Shari’ah külső megfigyeléseit annak belső dimenziójától, és tanulmányozzák az Iszlám külső és belső elvárásait is. Ezen keresztül mód nyílik számukra a legnagyobb alázatossággal, és engedelmességgel haladni az úton.

    Ahogyan Al-Ghazali megfogalmazza, a Szufizmus az, ami „a vallásos tudományokat életre kelti”, a Shari’ah pedig az, ami hívőt az Iszlám hagyományhoz köti. „ha az utazó nem képes a szívét felkészíteni a lelki utazás követelményeire, és a Shari’ah parancsolataira, és ha nem gondolkodik és nem mélyed el a prófétaság fényében, miközben az érzései a spirituális állapotának határtalan terében szárnyalnak, akkor a bukás elkerülhetelen. Akkor összezavarodik, és megtorpan, és a cselekedetei és beszéde ellentmondásban fog állni a Shari’ah szellemiségével.”

    Saritoprak szerint az, hogy valakit Szufinak nevezünk-e, illetve, hogy tagja –e valamely tarekat-nak másodrendű kérdés. Mevlana-t idézi, aki szerint nem díszes külsőségek tesznek valakit Szufivá, hanem a belső tisztasága.

    Gülen soha nem nevezte magát Szufinak. Az ember ugyanis nem a nevében lesz Szufi, hanem a szívében és a lelkében. Ahogyan Rumi mondja: „mi teszi a Szufit? A szív tisztasága, és nem pedig az a foltozott köpönyeg, és perverz vágy, amelyet azok az emberek öltenek magukra, akik ellopták ezt a nevet.” Ő (az igaz Szufi) mindenben észreveszi a tiszta lényeget. Gülen megértette, hogy az Igazság létezésének fényében megsemmisíthetjük magunkat, ha elfogadjuk a gyengeségünket, szegénységünket, és jelentéktelenségünket.

    Tehát ha Gülent elfogadjuk Szufiként, még ha nevében nem is, de spirituálisan igen, akkor számára tulajdonképpen mit jelent a Szufiuzmus?

    A Taszawwuf (Szufizmus) azt jelenti, hogy ha megszabadulunk az emberi természetből fakadó összes gyengeségtől és gyarlóságtól, és magasztosabb tulajdonságokat veszünk fel, amelyekkel Isten kedvében járhatunk, akkor képesek leszünk Isten létezésének tudatában, és Isten szeretétben élni az életünket, és részesei lehetünk mindannak a lelki elégedettségnek, amelyet ez nyújt.

    Egy későbbi munkájában A Szufi út nagyon hasonló leírását adja:

    A Szufizmus követői olyan egyének, akik képesek megszabadulni az emberi létből fakadó gyarlóságoktól és gyengeségektől, és magasztosabb tulajdonságok hordozóivá válnak, és akiket az vezérel, hogy Isten kedvében járjanak. Ők azok, akik összhangban élnek az Isten tudatból és Isten szeretetből fakadó kötelességekkel, és azzal a lelki örömmel, amelyet ez eredményez.

    Mind a két definíció ugyanarra a dologra utal. Gülen az akarat fontosságát hangsúlyozza, és azt, hogy a Szufizmus azt jelenti, hogy valaki felül tud kerekedni az emberi mivoltából fakadó akadályokon, és el tud jutni Istenhez, és magáévá tudja tenni az erényeket, és azt a viselkedést, amelyet az Isten elvár az ő szolgáitól. Az, aki így él, fokozatosan fejlődik a ma’rifahban, vagyis a spirituálsi bölcsességben, és a szeretetben (mahabbah, ashq) és teszi ezt Istenért, és az embertársaiért. A szent út hűséges követőinek Isten olyan lelki örömöt biztosít, amely mind motiválja, mind pedig megerősíti a hívőt. Ez a megközelítés egyezik az évszázzados Szufi tanításokkal, amelyekben a Szufi minden erejét arra fordítja, hogy elérje a különböző spirituális állomásokat (maqamat) amelyek során az Isteni kegyelemtől elválasztó fal lassanként leomlik, és a hívő bizalommal várja az Istentől ajándékként kapott lelki kiteljesedést a tudásban, szeretetben, és örömben.

    Vajon miért érdekli Gülent a Szufizmus? Mit talál annyira vonzónak a Szufi hagyományokban? Egy beszédes megjegyzésében azt mondja, hogy azok a muszlimok, akik az évszázadok során legjobban törekedtek az Iszlám által tanított belső értékek elérésére, és akik kifejlesztették a spirituális fegyelmezettséget annak érdekében, hogy kordában tartsák önző fellángolásaikat, ők valójában Szufik voltak. Úgy is lehetne mondani, hogy a Szufizmus a lényege, vagy ahogyan Gülen egy más alkalommal nyilatkozta, a lelke az Iszlámnak.

    Mint vallás, az Iszlám természetesen a spirituális tér fontosságát hangsúlyozza. Ehhez alapvetően az ego tréningezésére van szükség. Az aszketizmus, jámborság, kedvesség és őszinteség elengedhetlen hozzá. Az Iszlám történetében a Szufizmus volt az, amely ezeket legjobban előtérbe helyezte. Ennek ellentmondani olyan lenne, mintha magának az Iszlám lényegének mondanánk ellent.

    Más szavakkal, a Szufizmus zsenialitása Gülen szerint éppen az, hogy képes a Korán és a Szunna üzenetét olyan módon interiorizálni, hogy az hatással legyen a muszlimok viselkedésére, és formálja azt. A Szufizmus által a muszlim megtanulhat mögé látni a néha nehezen érthető de kötelező érvényű parancsolatoknak és szabályoknak, és képes meglátni az értékét az Iszlám tanításoknak, amelyek ezáltal szerves részei lesznek az életmódjának. A Szufizmus megmutatja, hogy a muszlim hogyan győzheti le az önző hajlamait, válaszul a frusztrációra és ellenállásra, és türelemmel és kitartással megelőzheti a fásultságot, és rutint. A Szufizmus képessé teszi a muszlimot, hogy elérje a magasztosabb értékeket, és azt az önfegyelmet, amely szükséges ahhoz, hogy összhangban éljen Isten akaratával. A Szufizmus elvezet a shawq-hoz, az örömhöz, és ezáltal a vallási gyakorlatok többé nem terhes és kellemetlen kötelezettségek, amiket muszáj teljesíteni, hanem az élet örömteli és szeretetteljes elfogadásához járulnak hozzá. A Szufizmus ezen képessége, hogy gyakorlati segítséget nyújt a muszlimnak ahhoz, hogy befogadja az Iszlám tanításait, ez a képesség, ami Gülent leginkább foglalkoztatja, és nem pedig azok az eksztatikus vagy para-normális misztikus élmények, amelyeket a Szufiknak tulajdonítanak.

    Gülen csodálata a Szufi mesterek tanításai iránt nem akadályozza meg abban, hogy néha kritikusan közelítse meg a Szufizmus mindennapi gyakorlatát. A korai Szufik dinamizmusa gyakran veszített a lendületéből, amikor a Szufizmus rendek formájában intézményesült. Főként az utóbbi időkben sok Szufi elszigetelődött a valós élettől, és fölösleges metafizikai spekulációkba bocsátkozott. Ők az a csoport, mondja Gülen, akik felelősek az oktatás válságba kerüléséért a mai Törökországban. Valójában az ő (Gülen) törekvései az oktatásban választható lehetőségek a beszűkülésére adott válasz. A tudomány és spiritualizmus integrációának hiánya az, ami elvezette Gülent, és a társait ahhoz, hogy egy újfajta oktatási rendszert dolgozzanak ki.

    A Gülen-féle oktatási rendszer megszületése előtt a török diákok kénytelenek voltak választani az hagyományos szekuláris iskolák, a madarasa-k, a Szufi tekkék, vagy a katonai akadémiák között. Ezek közül egyik sem volt képes arra, hogy integrálja a tudományos nevelést az emberi és spirituális értékekkel.

    Amikor a modern iskolák csupán az ideológiai dogmákra összpontosítanak, a vallási nevelő intézetek (madrasa) elszakadnak az élettől, a spirituális nevelő intézetek (tekkék) elmerülnek a puszta metafizikában, és a hadsereg az erőt helyezi előtérbe, akkor ez a fajta (tudás -) koordináció szükségszerűen lehetetlenné válik.

    Míg a szekuláris iskolarendszerek, tartja Gülen, nem képesek megszabadulni az ideológiai előítéletektől és konvencióktól, addig a madrasa-k is kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy megfeleljenek a modern technológia és tudományos gondolkodás kihívásainak, és nincsenek birtokában annak a rugalmasságnak és belátásnak, amely ahhoz kell, hogy szakítani tudjanak a múlttal, és képesek legyenek változtatni, egy olyan oktatási rendszer érdekében, amelyre a mai diákoknak szüksége van. A Szufi tekkék, habár mottójuknak a spirituális értkek fejlesztését tűzték ki, nem képesek a mai társadalom elvárásainak megfelelni, és, ahogyan Gülen mondja, „az évszázadokkal ezelőtt élt szentek erényeivel, és csodáival vigasztalják magukat.”

     

    Gülen és a modernitás

    Gülen kritikus szemlélete a mai török oktatási rendszerrel szemben egy részről azt mutatja, hogy ő nem híve a modern értékek teljes elutasításának, a merev tradícionalizmusnak, és az Oszmán mintákhoz való visszatérésnek. Az ő kritikája a madraszákkal, és tekkékkel szemben pont azon alapszik, hogy ezek az intézmények nem felelnek meg a modern kor elvárásainak. Ezek nem olyan növendékeket nevelnek, akik aktív és pozitív módon tudnak részesei lenni a modern világnak, mert a használt pedagógiai metódusok nem integrálták a tudomány és technológia vívmányait az általuk oktatott hagyományos diszcíplinákba. A növendékek kitűnhetnek a vallási témákban való jártasságukkal, vagy a morális értékeikkel, de nem tudnak olyan pozíciókba emelkedni, ahol az általuk képviselt tudás és etika a mai társadalomra változtató erővel hathatna.

    Másrészről, Gülen a szekuláris állami iskolákat és akadémiákat is kritizálja, mert ugyan a mai tudomány és technológia ezekben jelen van, viszont az Iszlámban oly hangsúlyos „spirituális” és etikai elemekből semmit sem sikerült átvenniük. Az ezekből az iskolákból kikerülő diákok lehet, hogy képesek lesznek arra, hogy technikai és szakmai értelemben megfelelő munkát találjanak maguknak, de ugyanakkor nem fogják tudni, hogy miért dolgoznak tulajdonképpen, nem lesz bennük egy modern világkép, nem lesz bennük tartás, hogy ellenálljanak a mai világ olyan elkerülhetetlen kísértéseinek, mint a hatalom, kapzsiság, és önzés.

    Mind a madraszák, tekkék, állami iskolák és katonai akadémiák esetében a probléma ugyanaz: az integráció hiánya – az hagyományok és modern értékek, a tudomány és a vallás, technikai képességek és a személyiség integrációja. Ez a hiány okozza tulajdonképpen a társadalom válságát. Ahogyan Nilüfer Göle nagyon jól kifejezi:

    „Mi, akik az ellmúlt 20 évben Törökországban éltünk, a sokk állapotában voltunk. Két véglet között ingadoztunk: egyrészt szerettünk volna lépést tartani a modern korral, másrészt viszont szerettük volna megismerni önmagunkat is. Ambíció, harag, és izgalom között csapongtunk, és megpróbáltunk utat nyitni a lelkünk és a világ között. A nem hivatalos identitásunk, és a tisztázatlan formánkról vitázunk. Ameddig Törökország nem tudja összekapcsolni a múltat és a jövőt, a hagyományt és modernizmust, magát és a világot, addig nincs esélye a megerősödésre. Az erőszak és az anarchia ennek a megnyilvánulásai.”

    Göle az integráció kulcsát Gülen gondolkodásában találja meg. Göle szerint Gülen „szív-kultúrája”, amely a Szufizmus tanulmányozásából ered, garantálja a török társadalomnak azt az önbizalmat, amely az integráció nélküli, részleges, és felületes oktatási rendszer hibájából eddig hiányzott. Amíg a korábbi rendszerek megosztó jellegűek voltak, és a társadalom polarizációját eredményezték, és megosztották a „szekuláris” és „Iszlám”, „modern” és „hagyományos” „tudományos” és „vallási” jelzőkkel illetve, addig Gülen integrált megközelítése segít a török társadalomnak abban, hogy megőrizzék a múltból azt, amely értékes, és jó, és elfogadják, és hasznukra fordítsák a mai kor vívmányait. Az eredmény, ahogyan reméli egy modern és toleráns társadalom lesz.

    Gülen gondolkodásában az egyéni alázat, a társadalmi konzervativizmus, és az Iszlám az, ami szerepet játszik a civilázáció megteremtésében. Példaként hoz fel szerény és toleráns embereket, akik nem vesztették el a kapcsolatukat Istennel, és ezzel szemben olyanokat, akiket elgyötört a hagyományos elnyomás és a modern végeletesség. A ragaszkodás, ami a „szív-kultúrában” egyesít hitet és tudást, az önbizalom ajtajának kinyílásáról ad nekünk hírt. Törökországban először lehetünk tanúi a konzervatív gondolkodás és a liberális tolerancia keveredésének.

    Az oktatással szemben támasztott kihívások ugyanazok, mint a társadalom egészével szemben támaszott kihívások. Az, hogy az oktatási rendszer nem képes összeegyeztetni a különböző elemeket egy integrált egészbe, azt mutatja, hogy az egész társadalom nem képes erre. Gülen rámutat annak az állításnak a felszínességére, miszerint sikerült volna elérni a „modern civilizációt”, amikor valójában a jelen attitűdje, és értékei nem állnak összahngban a múlt bölcsességével. Az eredmény egy olyan felületes modernizmus, amely a mélyen fekvő emberi barbarizmust érintetlenül hagyja. Ahogyan Gülen mondja:

    „Ha egy társadalomból hiányzik a hit, szeretet, lelkesedés és a felelősség érzése, hogyha céltalanul, a saját igazi személyiségük tudata nélkül, és környezetükről tudomást nem véve élnek, akkor az a társadalom nem mondható civilizáltnak, még akkor sem, ha intézményeiben alapvetően megváltozott, és az életszínvonala jelentősen megemelkedett, és tagjai életstílusukat „modernizálták”. A civilizáció valójában egy intellektuális és spirituális jelenség, és semmi köze a technológiához, vagy a külsőségekhez, berendezésekhez, vagy luxuscikkekhez. A vérontás, a gyarmatosítás folytatása különböző álnevek alatt, véget nem érő mészárlások, és konfliktusok, megmerevedett emberi attitűdök, a nyers viselkedés, az intellektualizmus hiánya, a materializmus eluralkodása a tudományban és a különböző világnézetekben, ezek mind és még sok más jel a barbarizmus elterjedésére utal,és arra, hogy a világ „fejlett” népei nem voltak képesek az igazi civilizáció létrehozására, és ugyanúgy az ő „fejlődő” imitátoraik sem tudták ezt megtenni.

    Kritizálja azokat a szociális és politikai irányítókat, akik számára a végső cél a „modernitás”. A „modernitásra” való törekvésükben a felületes újdonságok mellett teszik le a voksukat, miközben nem vesznek tudomást az igazi kihívásról ami nem más, mint a gondolkodás megváltoztatása. Ezt a fajta elhivatottságot a modern társadalom bármi áron való megteremtésére nevezi Gülen modernitásnak. A modern társadalom irányítóival szemben Gülen úgy tartja, hogy a nemzetek célja a civilizáció megteremtése kellene, hogy legyen, az egyén és a társadalom etikai irányának és gondolkodásának a megújítása. Ha csak arra koncentrálunk, hogy új fogyasztási célokat, és örömöket teremtsünk anélkül, hogy figyelmet fordítunk az attitűd, és a viselkedés átformálására, akkor „kulturális bűncselekményt” követünk el, ami félrevezeti az embereket, és hamis megoldást kínál egy félreértett problémára.

    A civilizáció más, mint a modernizmus. Míg az előző az ember megújulását jelenti ami a nézeteit, gondolkodásmódját, és emberi aspektusait illeti, addig az utóbbi csupán az életstílus és körülmények megváltozásából áll, az anyagi vágyak előtérbe helyezéséből... Az új generációk, akiket összezavartak a félremagyarázott fogalmak, először a gondolkodásmódjukban lettek félrevezetve, és később visszafejlődtek mind hitükben, nyelvükben, nemzeti eszméikben, moráljukban, és kultúrájukban. Ezen kívűl, azok a nyugati emberek, akik a technika lehetőségeit mindenki másnál jobban próbálják kihasználni, és az ún. értelmiségiek, akik a keleti emberek közül kerültek ki, és azok, akik magukat civilizáltaknak gondolják, másokat pedig barbárnak, ez által a megbélyegzés által súlyos, megbocsáthatatlan bűnt követnek el a civilizáció és a kultúra ellen.

    Azok, akik mindezekért felelősek nem mások, mint azok, akik a modernitást azonosították a nyugatiasodással, és kritikátlanul elfogadják – és kényszerítenek másokat is ennek az elfogadására – a Nyugatot, mint felsőbbrendű, progresszív, és előrehaladott világot, miközben a természetes és nemzeti értékek háttérbeszorulnak. Az igazi civilizálódás nem azt jelenti, hogy vakon utánozzuk a mások által elért eredményeket (és hibákat), hanem sokkal inkább azt, hogy megtanulunk kritikusan gondolkodni, tisztességesen viselkedni, és magunkévá tesszük az emberi értékeket, és a személyes feddhetetlenséget. Pusztán anyagi javakban való bővelkedésre való összpontosítás a spirituális értékekre való törekvés nélkül, ez jellemzi a mai materializmust.

    A modern lehetőségek segíthetnek „modernizálni” a külsőségeket, de ettől még nem leszünk civilizáltak. A civilizáció kedvező atmoszférát teremt az ember lehetőségeinek növelésére. A civilizált ember olyan valaki, aki arra törekszik, hogy szolgálja a közösséget, általánosságban pedig, magát az emberiséget, azok által a gondolatok, érzések, és képességek által, amelyeket az adott környezetben fejlesztett ki, és finomított. Ezért a civilizációt nem a gazdagságban, luxusban kell keresnünk, nem a pompával berendezett házakban eltöltött kényelmes életben, és nem a termelés technológiájában és a fogyasztás mérőszámaiban... sokkal inkább a gondolatok tisztaságában, a kifinomult viselkedésben és érzésekben, szemléletmód és itélőképesség józanságában. A civilizáció az ember spirituális fejlődésében és folyamatos megújulási képességében rejlik, amely elvezeti őt az emberiességhez, és a személyes feddhetetlenségehez... A civilizáció nem egy öltözék, amit meg lehet vásárolni a boltban, és utána fel lehet venni, hanem egy olyan végső cél, amelyet egy ésszerű úton haladva érhetünk el, amely időn és téren áthalad.

    A felül nem vizsgált feltételezés, hogy a modernizmus egyenlő a Nyugatiasodással, amely arra ösztönöz néhány értelmiségit Törökországban, és máshol az Iszlám világban, hogy céljaikat az Európai minták majmolásával érjék el, Gülen szerint a történelem szelektív értelmezéséből ered. Minthogy a muszlim területeken a modernizációt a gyarmati erők vezették be, és a fejlett Nyugati katonai erők segítségével tartották fenn, nem csoda, hogy sok muszlim gondolkodó azonosította a modernizációt a nyugatiasodással. Az elhatalmasodó Nyugati dominanciára a gazdaságban és geopolitikában a muszlimok két ellentétes módon reagáltak.

    1)

    Az „újítók” a nyugati dominanciát a társadalmi struktúra hatásosságának eredményeként itélték meg. Ha a muszlim nemzetek egyenlővé akartak válni a nyugati partnereikkel, akkor át kellett formálni a gondolkodásmódjukat, és viselkedésüket nyugati mintára. Habár ők a civilizácó értelmezését mindig az akkori, valóságos helyzetre alapozták, és hajlamosak voltak elfeledkezni róla, hogy a történelem alakulása nem mindig azon a módon zajlott, és a történelemnek nem is kellett feltétlenül abba az irányba haladnia, amelyben haladt. A Nyugat tudományos felsőbbrendűsége nem a történelem alakulásának eredménye, és nem is feltétlenül annak okozója.

    A történelemnek ez a részleges értelmezése sok értelmiségit ahhoz vezetett, hogy az Iszlámot, mint fejlődést akadályozó tényezőt tekintsék, és ez feljogosította a Nyugati nemzeteket, hogy hatalmukat kiterjesszék, és azt sugallják, hogy a Nyugat utánzása világszemlélet, szociális minták és politikai rendszerek terén elvezet ahhoz a termelékenységhez, és hatalomhoz, amelyet a Nyugati nemzetek magukénak tudhatnak. Ahogyan Gülen mondja:

    Sok éven át, a muszlim területeken tért hódított nyugati befolyás tudományos és technikai fejlettsége téves gondolkodásra késztette a muszlim értelmiségieket, akik magát az Iszlámot okolták a muszlim népek elmaradottságáért. Elfelejtve a 11 évszázadon át tartó Iszlám fennhatóságot, úgy gondolkodtak, és írtak, mintha az Iszlám történelem csak a XVIII. században kezdődött volna... Nem törődtek azzal, hogy akár csak egy kicsit is elmélyedjenek az Iszlámban, és annak hosszú történelmében.

    2)

    Más muszlim értelmiségiek, akik szintén abból a feltételezésből indultak ki, hogy a modernizáció egyenlő a Nyugatiasodással, a Nyugati kultúrák káros hatásaira, hibáira és problémáira koncentráltak. Kritizálták az Nyugati szekuláris társadalmak ateista alapfilozófiáját, morális relativizmusát, a hajlamát a tömegpusztításra, hogy elérjék a céljaikat, és mindebből arra következtettek, hogy a modernitás destruktív, és a vallási meggyőződésekkel teljesen ellentétes. A Nyugatot ellenségnek tekintették, és haraggal, sőt erőszakkal válaszoltak. Gülen úgy tartja, hogy mind a két reakció, vagyis a kritikátlan vetélkedés, és a haragos ellenállás téves út, amely az Iszlám tanításaitól távol áll.

    Megint más kortárs muszlim gondolkodók, látva olyan katasztrófákat, mint az atombomba, a tömegpusztítás, környezetszennyezés és a spirituális és morális értékek elvesztése, a tudományt, és a technológiát tették mindezekért felelőssé. Az igazság keresésében a tisztán tudományos megközelítés hibáit hangoztatták, és azt, hogy csak a tudománytól nem várhatjuk el, hogy meghozza a hőn áhított boldogságot. Nyugati társaik buzdítására nyíltan elítélték a tudományt, és a technológiát, és egy majdnem tisztán idealista nézetet alakítottak ki. Pedig az Iszlám éppen az arany középút. Az Iszlám nem utasítja vagy ítéli el a modern tudományos megközelítést, de nem is magasztalja fel azt.

    Kritikus elkötelezettség a modernitás mellett

    Az Iszlám arany középútja, amelyet Gülen említ, a modernizmus kritikus alkalmazására kötelezi el magát. Ahmet Kuru hangsúlyozza, fontos tisztázni azt, hogy mit is ért Gülen „középút” alatt. Gülen nem az Iszlám és a modernizmus közötti középutat keresi, hiszen pont az Iszlámot tekinti középútnak: „Az Iszlám, mint a tökéletes egyensúly középútja – egyensúly a materializmus és spiritualizmus között, a racionalizmus és a miszticizmus között, a világias életmód és a túlzott aszketizmus között, az evilág és másvilág között - amely magában foglalja az összes próféta útját, a helyzetnek megfelelő választási lehetőséget kínál.” Ebben az értelemben, Gülen az Iszlám egy olyan értelmezését keresi, amel összeegyeztethető, de egyben kritikus is a modernizmussal és a hagyománnyal szemben. A Szufizmus tanulmányozása felruházza őt a tisztánlátás képességével.

    Ha a civilizáció kialakulásában az emberek gondolkodásának megváltoztatása a kulcselem, ez csak akkor érhető el, hogyha az ember felismeri a saját korlátait, és az ösztönei megfékezésének a szükségességét, és elegendő motívációt talál arra, hogy az erény és a tudás elérésére törekedjen. Ez, mondja Gülen, pontosan az, amiről a Szufizmus valójában szól. „ Az Iszlám spirituális élet, amely az aszkétizmuson alapszik, a rendszeres imádkozáson, a főbb és kisebb bűnöktől való tartózkodáson, az őszinte és tiszta szándékokon, a szereteten és vágyakozáson, és azon, hogy az egyén elismeri az ő szükségszerű nyomorúságát, és tehetetlenségét, nos ez az, ami Szufizmus középpontjában áll.”

    A Szufi nevelés, mint olyan diszciplina, amely az Iszlám tanítás belső dimenzióit hangsúlyozza ki, képessé teszi a muszlim embert arra, hogy kritikusan, de ugyanakkor mértékletességgel válaszoljon a modernizmus kihívásaira, anélkül, hogy a feltétel nélküli elfogadás, vagy a haragos visszautasítás csapdájába esne. Amivel minden mai embernek szembe kell néznie, az az, hogy hogyan fejlessze emberi értékeit, jó magatartását, mások iránti szeretetét, saját fejlődése iránti buzgalmát, és másokért való tenni akarását, hogyan változtassa meg a világot, és tartson ki emellet a vágya mellett minden kudarc vagy nehézség ellenére is. A muszlim emberek számára, Gülen szerint, a Szufi gondolkodók azok, akik évszázadokon át azon dolgoztak, hogy tapasztalati úton megoldást találjanak ezekre a kérdésekre.

    Ha a modern muszlim magáévá akarja tenni a modernizmus ezen kritkus megközelítését, és el akarja érni a változást, akkor először is saját magával kell kezdenie. A Szufizmus az évszázadokon át felhalmozott bölcsességet kínálja, amely által mindenki közelebb juthat a gondolkodásának átformálásához, a mélyebb szeretethez, a pozitív beállítottsághoz, és a bátorsághoz, ami a társadalom jobbá tételéhez elengedhetetlenül szükséges.

    Az a spirituális program, amelyet a Szufizmus kínál, szilárd alapot teremt arra, hogy a modern tudományos felfogást megtisztítsuk a etikai téveszméktől és a pozitivista korlátaitól. Ily módon a tudomány és az emberiség, a tudományos és a humán értékek, eszme, életfelfogás, a „Nyugati tudományok, és a Keleti hit és moralitás” összeegyeztethetővé válik. Ez az a kihívás, amellyel a mai gondolkodóknak, tanítóknak, és kommunikátoroknak szembe kell nézniük.

    Ha az értelmiségiek, az oktató intézmények és a tömegtájékoztatás szerepét nézzük az emberiség morális fejlődésében, akkor az nem más, mint a tudományos munkák kiragadása a materialista törekvések és ideológiai fanatizmus béklyóiból, és az, hogy a tudósok figyelmét az emberi értékek felé fordítsák. Az első lépés efelé a gondolkodás megtisztítása az ideológiai babonáktól, a fanatizmustól, és a lelkek megtisztítása a pusztán világi haszon és előnyök keresésének szennyétől. Ez egyben a gondolkodás igazi szabadságához és a jó tudományhoz vezető első lépés is.

     

    Gülen gondolatvilágának hatékonysága

    A szkeptikusok azt kérdezhetik: „De vajon ez az út valóban járható? Tényleg működik? Ez tényleg olyan egyént eredményez, aki jó morállal, és pozitív személyiséggel rendelkezik, és aki aktívan tud tenni azért, hogy a társadalom, és ez a világ jobb legyen?” Olyan török gondolkodók, mint Bülent Aras és Ömer Caha megjegyzik, hogy az a törekvés, hogy integrálják a nyugati tudományt, és a török kultúra hagyományos és vallási értékeit, nem Gülentől származik, hanem egy olyan mozgalom, amely a török intellektuális körökben már több mint egy évszázada zajlik. Ez azokra támaszkodik, akik tudatában vannak Törökország hivatalos politikája és a szekuláris modernizáció között fennálló kiegyensúlyozatlanságnak.

    Gülen mozgalma a modern világ és a hagyományos értékek között megteremthető összhangot keresi. Az ideák ezen egyesítésére való törekvés hasonlóságot mutat az Oszmán Birodalom utolsó gondolkodóinak erőfeszítéseivel. Például Ziya Gökalp is hangsúlyozta a szintézis megteremtésének a fontosságát, amely a török kultúrából vett elemek (hars), és a nyugati tudomány és technológia kombinációján alapszik. Gülen és követői egy lépéssel tovább mennek, amikor a nyugati civilizációkat, mint a az anyagi lét fenntartásához szükséges alapot fogadják el, az Iszlámot pedig, mint a spirituális lét kellékét. Meg kell azonban jegyezni, hogy ha a mozgalom konzervatív jellegét tekintjük, akkor be kell látnunk, hogy ténylegesen elsősorban azokra támaszkodik, akik a török politikai rendszert túlzónak találják, már ami a modernizáció és szekularizmus fontosságát illeti.

    Aras és Caha elismeri Gülen mozgalmának a sikerét abban, hogy olyan egyéneket formál, akik képesek arra, hogy az előzőekben említett, eddig olyannyira különálló elemeket összeegyeztessék.

    Gülen mozgalmának az egyedülálló tulajdonsága abban rejlik, hogy a hagyományos értékek újjáélesztését a modernizációs törekvések részeként kívánja megvalósítani, mint például a török állam hivatalos modernizációs programja. Eleddig némileg sikeresnek mondható, minthogy megpróbálja harmonizálni, és integrálni a törénelmileg különböző részeit Törökországnak, és elsimítani a százéves hagyományokból eredő különbözőségeket, a modernitás követelményeinek figyelembevételével, amely egyáltalán nem könnyű feladat. Röviden, Gülen arra törekszik, hogy egy török stílusú Iszlámot hozzon létre, hogy emlékezzen az oszmán múltra, hogy iszlámosítsa a török nacionalizmust, hogy újjélessze az állam és a vallás törvényes kötelékeit, hogy hangsúlyozza a demokráciát és a toleranciát, és hogy erősítse a türk népek közötti kapcsolatokat.

    Gülen mozgalmát a másokért való lelkiismeretes erőfeszítés és tolerancia jellemzi. Hasan Horkuc így idézi Gülen tanításait:

    Ennek olyan nagy mértékú toleranciának kell lennie, hogy szemet tudjunk hunyni mások hibái felett, megtanuljuk tisztelni a különböző véleményeket, és megtanuljunk megbocsátani minden megbocsáthatót. Még akkor is, amikor saját elidegeníthetetlen jogaink kerülnek veszélybe, még akkor is tisztelnünk kell az emberi jogokat, és meg kell próbálnunk igazságot tenni. Még a legdurvább gondolatok és a legkeményebb vélemények előtt, a Próféta elővigyázatosságával, és anélkül, hogy elveszítenénk a fejünket, szelídséggel kell válaszolnunk, amlyet a Korán „gyengéd szavakként” emleget.

    Gülen ideológiáinak másik megtestesülése az Írók és Újságírók Alapítványának Missziós Nyilatkozata, amely szervezetet Fethullah Gülen követői alapítottak, hogy így segítsék a vallásközi párbeszédet, és együttműködést. A Nyilatkozatban ez áll (részlet):

    A modern világban olyan rendszerek és megközelítések fognak uralkodni, amelyek olyan univerzális értékeket tekintenek alapvetőnek, mint például a ragaszkodás, tolerancia, megértés és egység... amely arra törekszik, hogy barátság, tolerancia, és megbékélés segítségével győzze le az ellenségeskedést, gyűlölködést és utálatot, amely azt a célt tűzi ki, hogy kultúrát és a tudást az emberiség hasznára fordítsa, amely egyensúlyt tud teremteni az egyén és a társadalom között anélkül, hogy bármelyiket is feláldozná, amelynek olyan jövőképe van, amely mentes a hamis utópiáktól, viszont nem hagyja figyelmen kívűl a valóságot sem, amely az olyan meghatározó tényezőket mint a vallás, nyelv, és faj minden kötelező nyomástól megszabadítja.

    Azok a helyek, ahol a legközelebbről szemügyre vehetjük a Gülen mozgalma által elért eredményeket, az nem más, mint azok az iskolák, amelyeket az ő nevével jelzett mozgalom követői alapítottak. Máshol már feldolgoztam ezeknek az iskoláknak a filozófiáját, és eredményeit, tehát nem ismételném magam. Habár, ahogyan Elizabeth Özdalga is megjegyzi a „Gülen-féle iskolák” nem végeznek térítést, vagy agymosást, hanem sokkal inkább arra törekszenek, hogy példát mutassanak, és így neveljenek az értkekre. Azt mondja: „Ezeknek az iskoláknak a fő célja, hogy a diákokat jó nevelésben részesítsék, anélkül, hogy bármiféle speciális ideológia felé orientálnák őket. Gülen követőinek az alapelve az, hogy az etikai értékekre nem előadások keretében, vagy meggyőzéssel oktassanak, hanem a mindennapi életben előforduló példákon keresztül.

    Egy személyes vallomással fejezném be. Én nem vagyok tagja a „Gülen-mozgalomnak”, sőt nem is vagyok muszlim, de lehetőségem volt arra, hogy meglátogassam ezeket az iskolákat különböző országokban, és terjedelmes interjút készíthessek az adminisztratív dolgozókkal és tanárokkal, a muszlim és nem muszlim diákokkal, a szüleikkel, és a helyi nem-muszlim oktatókkal. Amikor a Gülen írásaiban kinyilatkoztatott ideálokról olvasok, akkor azt kell látnom, hogy a mozgalom követőinek életében ez nagyon jól megvalósul. Ezek teljesen modern emberek, akik nagyon tájékozottak a világi tudományokban, de kifinomult érdeklődést mutatnak a spirituális és emberi értékek iránt. Ezek azok az értékek, amelyeket a diákok felé kommunikálnak a saját viselkedésükkel. Olyan elsőosztályú nevelést kínálnak, amely összeegyezteti a legújabb technikai eredményeket a személyiségfejlődéssel és magasztos ideálokkal. A Gülen iskolák, véleményem szerint, a legékesebb bizonyítékai annak, hogy Gülen erőfeszítéseinek van létjogosultsága a modernizmus és a spirituális értkek összegyeztetése terén. A mai világ talán egyik legizgalmasabb, legígéretesebb nevelési törekvései ezek.

    © 2017 fethullahgulen.hu